– A legutóbbi szörnyű törökországi, illetve szíriai földrengés helyszínén dolgoztak hat napot februárban. Ahogy hírt kaptak a katasztrófáról, szinte rögtön kiutaztak. Hol és hogyan, milyen körülmények között dolgozhattak?
– Igazából szerencsésnek mondhatjuk magunkat, és a többi magyar mentőegység is, mert a török légitársaság ingyenesen szállította ki a mentőegységeket, így tényleg nagy létszámban lehetett kimenni segíteni. Mi másnap tudtunk elindulni, mert az aznapi járatot nem értük volna el, az este 8-kor indult. Másnap a helyszínen voltunk, és azonnal munkához kezdtünk. Hatay tartományban volt a legnagyobb probléma, az epicentrumba kellett menni, oda irányítottak minket. Azt úgy kell elképzelni, mintha itt Miskolcon az egész Avasi lakótelep összedőlt volna, és a tízemeletes házak háromemeletesekké zsugorodtak volna össze. Nagyon nagy pusztítást végzett ez a földrengés. Főleg azért, mert először volt egy nagy földrengés, utána 15 perc múlva jött egy következő szintén nagy rengés, és amelyik ház még kibírta talpon az elsőt, az a másodikat már nem bírta ki. Ennyi esélyük volt az embereknek, hogy a két rengés között tudtak menekülni, de mivel hajnalban történt, az is probléma volt, hiszen álmukban érte őket ez a természeti csapás. Emellett eleve fűtési szezon volt, és egy lakrészre koncentrálódott az emberek tartózkodási helye. Spórolás szempontjából egy helyiséget fűtöttek, és ez általában a gyerekszoba volt, ott aludt mindenki. Azon kívül a bérházakban ablak nélküli belső folyosók voltak, amelyeket úgy kell elképzelni, mint valami bányajáratokat. Azokon keresztül volt lehetőség menekülni, és sajnos ez nagyon kevés embernek sikerült. Egy tízemeletes házban mondjuk 6 lakás volt szintenként, azokban átlagosan négyen laktak. Volt olyan rom, ahova odahívtak bennünket, és azt mondták, hogy százhúszan laktak benne, és csak heten tudtak kimászni. El lehet képzelni, hogy milyen pusztítást végzett ez a földrengés.
– Önök voltak azok, akik februárban Törökországban a szolnoki Életjel mentőcsoporttal együtt kutatva megtaláltak egy csecsemőt. Az édesanyját sajnos már nem tudták élve kimenteni. Olvastam, hogy 7 és fél óráig küzdöttek. Honnan tudták, hogy a romok között egy gyermek feküdt?
– Azt nem tudtuk, hogy gyermek van, csak azt tudtuk, hogy a kutya élőt jelzett, és a többi kutyánk is megerősítette ezt az észlelést. Egy olyan romot kellett átvizsgálnunk, amelyen már több mentőcsapat is átment, tehát azt már bontották a gépek. Az ott várakozók kérésére vizsgáltuk át a romot, mert még bíztak benne, hogy találunk élőket. Ugye milyen az ember? Utolsó percig reménykedik. Mindenki próbálta magában éltetni azt a reményt, hogy az ő hozzátartozója még él, és el lehet képzelni, mit éreznek, amikor a gépek lerombolják ezt az illúziót. Mindenki próbált meggyőzni bennünket, hogy ő még hallott ott jajgatást, és nézzük meg. Természetesen nem lehet az ilyen helyzet mellett elmenni, mert ha tényleg igazuk van, akkor abból nagy probléma van. Mindenféleképpen meg kellett győződni a sorozatos utórengések ellenére arról, hogy ott van-e még túlélő, és szerencsénk volt. Jókor voltunk jó helyen, a kutyák jók voltak, és a jelzéseik alapján elindult a kutató bontás – akkor már nem a gépek dolgoztak, hanem kézi erővel történt -, és a kutyákkal állandóan pontosítottuk, hogy merre kell tovább bontani. A kutya irányt is mutatott, nem csak azt, hogy élő, vagy halott személy volt ott. Viszont számolni nem tud a kutya, tehát olyan nincs, hogy mondjuk kettőt ugat és két ember van a helyszínen. Ő csak azt tudja megkülönböztetni, hogy van-e ember a romok alatt vagy nincsen. Mint mondtam, a kutya hat órán belül még azt sem tudja megállapítani, hogy ott biztosan élő ember van. Ezért nem is szabad azt mondani, hogy élő van egy adott helyszínen, hanem azt szoktuk mondani, hogy élő van, vagy friss halott. Akkor sem mondtuk azt, amikor egyértelművé vált, hogy ott már nincs élő. Azt mondtuk, hogy bontsák tovább a romokat, és utána megint szagoltatunk, mert a tömb belsejében is lehetnek légelzárt területek, ahonnan nem igazán jönnek ki szagok. Nem szabad megfosztani a reménytől az embereket, főleg egy ilyen vallásos országban, mint Törökország. Ott az életet is szentnek tekintik, sőt, az áldozatok iránti kegyelet is nagyon fontos.
– Azt hiszem mutatták is a televíziók, hogy az apa milyen boldogsággal ölelte át a csecsemőt, és olvastam, hogy a nagyobbik gyermek, és az anya nem élte túl a katasztrófát.
– Szomorú dolgok ezek, de mégis azt mondom, hogy ők legalább előkerültek. Szerintem még most is nagyon sokan vannak a romok alatt. Több hónapig el fog tartani a romeltakarítás. A fertőzésveszély miatt hamar el kell végezni ezt. El lehet képzelni, hogy ha jön a meleg, akkor onnantól kezdve minden bomlik.
– Azóta már több országban mozgott a föld: Romániában is, de messzebb Tajvanon, Ecuadorban…
– Ez sajnos törvényszerű. Ahogy visszaemlékszem, még 1998-ban jártam ugyanazon a területen, Dzsajhon környéken, de akkor kisebb volt a földrengés, bár akkor is elég pusztító volt. Az, hogy huszonöt év után visszamenjek oda, akkor elképzelhetetlen volt számomra. Úgy látom, hogy huszonöt évenként megjelenik ez a rengési hullám, tehát ugyanazokat a területeket érinti, mint huszonöt évvel ezelőtt. Ez egy láncreakció, úgy néz ki, és bizony ez végigmegy a földrészeken